Első bejegyzés

Kedves olvasóm!

Köszöntelek a Riposzt blogon. Szeretném megosztani az érzéseimet, tapasztalataimat, kérdéseimet a nagy világból, indulásként először azonban szeretnék bemutatkozni.

23. éves vagyok, fél éve diplomázott kisnagylány. Aki hétköznap dolgozik, munka után olvas, süt, játszik a kutyával, hétvégén pedig mos, főz, takarít otthon. A szüleimmel és a testvéremmel élek egy piciny faluban. Plusz kutya. Plusz macska. Imádom őket. 🙂

 Nagyon szeretek az emberekkel beszélgetni, megismerni őket, megfigyelni a mozdulataikat mindezekből pedig következtetéseket levonni. Olykor nagy rácsodálkozások közepette rájövök, hogy  lám őt se ismerem (nem elfelejteni: nem ítélünk első blikkre) és lám ő is ugyanazzal küzd mint én. Én pedig elég sok mindennel küzdök, legfőképp önmagammal – folyamatos útkeresésben vagyok, és igen, folyamatosan kételkedek. Hogy jó szakmát választottam-e, költözzek-e nagyvárosba, mikor talál már rám a szerelem?! Szóval csupa hétköznapi gondokkal, amikről azt hiszem, nagyobbak mint mások problémái. Talán ha leírom őket és mindazt ami foglalkoztat és érdekel, néha kicsit kívülről is tudom szemlélni a saját világomat. 

Szeretnék sokféle témában írni, egy jó recepttől kezdve, az olyan álmos reggeli buszozásokig, ahol az embert már az is boldoggá teszi, hogy a nap sugarai az arcát sütik. 🙂

Zárásként az jutott eszembe, hogy megmutatom az egyik kedvenc versemet. Csupán néhány hete találtam rá és azonnal kivívta a top 10-es kategóriát. Hetente egyszer biztos elolvasom. Fogadjátok szeretettel. 🙂

Sel-la

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra
– Consolatio mystica –

Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bünös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,
hogy benned teljesedjenek, – s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen,
eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: – úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.