Éget a billog…

Ismerős az az érzés, amikor a hidegtől, hótól teljesen lehűlt kezünket a langyos víz alá tartva szinte tűzforró marást érzünk?! Pont ezt éreztem tegnap, nagyjából negyed 6 körül. Csak a szívemen. Le kell írnom, csakhogy könnyítsek magamon, mert még mindig éget. A tavalyi év utolsó hónapjaiban egy nagyon helyes, kedves fiú kezdett udvarolni nekem. Amolyan ugratásként indult az egész, nagyon jó szópárbajokat vívtunk. Állítólag kevés az olyan lány, aki gyorsan, frappánsan tud válaszolni egy-egy macerára, de az én családom híres erről, úgyhogy nálam se gond oda szúrni egy kicsit.:) Persze csak viccesen és egymást ugratva. Szóval beszélgettünk. Sokat. Utaztunk együtt egy csomót, találkoztunk  jópárszor. Aztán egyszer csak ritkultak az üzenetek, az üzeneteimre a válaszok, a találkozók, a közös utazások. Én pedig csak álltam, ültem, pislogtam és nem értettem mi történt, mi változott meg egyik pillanatról a másikra. Persze a szívem mélyén sejtettem. A lányok meg a megérzéseik… a halak horoszkóp áldásos/átkos felfokozott intuíciós képességei… a francba velük. Vagyis inkább velem. Mert én nem akartam rájuk hallgatni, én nem mertem rákérdezni a dologra és csak vártam és vártam, hogy talán ma találkozunk, talán keres még. Megjegyzem, eközben találkoztunk, beszélgettünk, hiszen egy helyen lakunk, egy busszal járunk. De ő mély hallgatásba burkolózott. Én meg kezdtem beletörődni, hogy ennek annyi. Hogy megint az történik, mint annyiszor. Elhagynak. Szó nélkül, ok nélkül. S bár a lelkesedés már december elejére abbamaradt, a pontos okát csak most tudtam meg. De csakis azért, mert megkértem mondja el mi történt, mi változott meg, ami miatt nem érdeklem többé, mi a hiba velem. Korábban mondott ő olyat, hogy nem nekem való, meg most zűrös az élete stb… Aztán persze kibújt a szög a zsákból. Tegnap negyed 6-kor, a közös buszozásunk végén el merte mondani, hogy más lány volt a dologban. Annyira tudtam. (Akivel egyébként szintén nem jött össze, bár ez engem kevésbé érdekelt…) Ahogy ezt kimondta, hirtelen elöntötte a mellkasomat a már említett forróság és a kissé összetört, már-már összeforrt szívemre tűzforró billogként nehezedve, összeégette azt. Utólag belegondolva, talán meg is forrasztotta. Mert némileg azért megkönnyebbültem, hogy tudom. És, hogy állítólag nem én voltam a hibás. Megjegyzem, nem voltam fülig belezúgva és heves szerelmes, de igenis nagyon tetszett és kezdtem megszeretni. (mindig ez van velem a fene egye meg…) 

Bennem azért továbbra is erősen él a kérdés, hogy miért következett ez be megint?! Ha létezik karma, vagy sors akkor nekem ez az, hogy elhagynak. Szó nélkül, ok nélkül. És persze én érzem magam rosszul. Vagy legalábbis éreztem, most már kicsit jobb. Csak azt árulja el valaki, miért lépnek le szó nélkül? Miért nem lehet kommunikálni? Miért nem mernek szemtől szembe állni és elmondani, hogy “ne haragudj, nem szeretnék találkozni veled többet, mert…”? Miért kell bizonytalanságban hagyni egy nőt? Egy nőt, sok nőt. Akik mindennél jobban utálják a bizonytalanságot.

Kedves férfiak, ne tegyétek! 

sella